Not my world

Vigyázat ez hosszú lesz, mert mindenféle dolgokról fogok írogatni a tegnapi események fényében, amikor semmi se történt, mégis furcsa felismeréseim voltak és egy részük bizony nem esett jól. Nem rinya, mert a választások meg lépések mind a mieink voltak és végül is egyiküket se bánom, hogy így alakult.  De mivel reggel van, meló nincs és “jaj de jó, hogy van én időm” amikor csak tolom a gondolatokat jobbról balra a fejemben, hát … ennek ez az eredménye.


A hosszú felvezető után jöjjön a bevezető.

Reggel korán indultunk, annak köszönhetően, hogy tegnap se aludtam sokat. Hajnali órákban csirkét sütöttem, kávét készítettem, felébresztettem Zembert, kergettem a népet (kettőnket…) hogy végül 7:10 perckor már a kocsiban ültünk és haladtunk a barátaink fele. Ez igen  okos ötletnek bizonyult, mert mire a vad karácsony előtti forgalom beindult, mi már ott voltunk.. Tényleg az úton szinte senki, csak Valenciához közeledve volt egy két szakasz ahol kissé besűrűsödött az autópálya, de még mindig mindenki 100km/ órával haladt.

Megérkeztünk, hideg volt ott is, a fiúk felmentek a tetőre antennát szerelni… nem is értem miért nem próbálják meg ezt csak a negyedik alkalommal. Simán kihagyhatnák az első hármat, mert úgysem sikerül az alatt az idő alatt csak lézenghetnének 😀 Most se sikerült, a jel majdnem majdnem megérkezett de a végén mégsem. Voltam fent a tömbház tetején én is, nekik normális lépcsőfeljáratuk van. Iszonyatos magas a hetedik emelet, lenéztem és tyű babám azt hittem ott rogynak össze a lábaim…  mindegy, ez is mellékes.


Az egyedül lét

Amíg Zember és  M(a férj) a tetőn lézengtek, P(a feleség) tett vett a konyhába. Nem sok idő jutott beszélgetésre, ott volt P. apja, megjelent a “pótnagytata”, akkor azzal is kellett foglalkoznia, szóval én ott voltam meg nem is, hiszen ezekbe a dolgokba nincs, hogy “csatlakozni”. Nem olyan volt az alkalom amikor leülsz és beszélgetsz. Végül P. fogta magát és a gyereket és elment. Egy ismerősük egy kis közeli hotelben valami gondnok szerű szerepet tölt be és ott készültek a karácsonyi vacsorára.  Engem ugyan senki nem kérdezett, hogy mennék e velük és nekem nem szokásom a tolakodás, amikor nem tudom “mibe” tolakodok.

Én a lakásban maradtam,  és amíg a fiúk tovább tevékenykedtek a tetőn, ledőltem, mert elálmosodtam és gondoltam de jó, pótolni fogom  a sok kimaradt alvást, az az egy két óra aranyat érne. Persze nem, mert ahogy becsuktam a szemem elkezdődött az ötpercenkénti le fel jövetel, amikor nekem kellett ajtót nyitni. Ja kétszer is rögtön az elszenderedés után történt meg. Feladtam.    Dél fele a fiúk abbahagyták a tetőn a tevékenykedést, bepakolták a gyerek ajándékát a mi kocsinkba, hogy az ne lássa és elindultunk mi is a hotel fele.


A hotel

Mielőtt még sok egyéb lelkifröccsös hülyeségbe bele megyek, hadd meséljek nektek a hotelről. Én azt hittem, hogy működik, de mint kiderült hogy nem igazán. Azaz… vannak nyáron és időnként események, inkább mint esküvő ház működik, amikor a nagy sátorban megtartják az esküvőt (egy esküvő szervező cég intéz mindent) és a vendégek a hotelben szállnak meg. Szóval ez nem egy olyan hely ahova bekopogsz és szállást kérsz normális mint fáradt utazó, hanem egészen különleges hely. 17drb szoba van, mindegyik nagy, tágas és igen szépen van berendezve anélkül, hogy túl cifra legyen. Régies bútorok, szekrények, nagy ágyak, itt ott igen régi óra, tárgyak vannak. A fürdőszobák hatalmasok, tényleg csodás volt az egész. Igen, egy ilyen helyen cuki vagány egy kis esküvőt megtartani.  Olyan volt mint egy mesebeli kastélyban lézengeni a szobák között, majdnem eltévedni a folyosókon. Nagyon guszta, azonnal megvolt az “ez nekem kell” érzés 😀 (ez annyit jelent csak hogy nagyon tetszik).

A hotelt egy malomból alakították ki, a földszinten van egy óriási nagy nappali, ahol még mindig megvan egy csomó malomból való alkatrész, nagy kövek stb, szuper szuper az egész … és persze nekem a telefonom lemerülve. GO figure.  Talán boutique hotel-nek nevezik az ilyesmit, nem vagyok én jártas a hotelek világában, de ez cuki cuki volt.  (Megj.: a “cuki cuki” és a “szuper szuper” egy jel, ami annyit jelent, hogy kibaszottul tetszett. ) Élmény volt,  na meg az is hogy szabadon bejárhattuk az egészet, földszint, első emelet, manzárd.


A grillezés

A spanyol hagyományoknak megfelelően érkezés után végigpusziltunk mindenkit. Egy nő kivételével ismertük az összes jelenlevőt.  Majd mindenki a nagy konyhában tevékenykedett ekkor.  Egy két szót váltottam az ismerősökkel, a tipikus “hogy vagy, jól hát te, rég nem láttunk” meg hasonló kaliberű társalgás után én egészen kényelmetlenül kezdtem el érezni magam: nekem semmi dolgom  a konyhában, a már “összeszokott csapat” tett vett, tevékenykedett és én kb semmibe se tudtam bekapcsolódni, mert mivel… Egyszerűen nem bírtam a csajok csacsogásával mit kezdeni, így hát kimentem a férfinéphez. Ahol szuperül éreztem magam.  A P. apja a grillt pucolta, M.  a tűzzel bajlódott, másik M a távirányítós helikoptereiről társalgott, meg a kocsiról, meg arról, hogy nem érzi különösebben jól magát egy ideje és szerinte nem éli túl a 2018-at, meg hasonlóak. Itt se tudtam sok mindenhez hozzá szólni, mert a társalgás nagy része spanyolul történt, de  érteni értettem majd mindent és fura mód ennek ellenére se éreztem kirekesztve magam vagy, hogy hülyén téblábolnék ott ahol nincs helyem. Kaptam egy kévét, töltöttem magamnak üdítőt , amikor lehetett akkor beleszóltam én is, viccelődés volt meg kacagás, kóstoltuk a húst rögtön amikor elkészült… szóval ez a része igen jól telt.

Kajáláskor is minden rendben volt, majd nem sokkal ezután még segítettünk egy kicsit átrendezni a terepet és mi készülődtünk szépen hazafele.


A “félig keserű” pillanat

Miközben az asztalokat tologattuk és segítettünk mi is arrébb tenni egy pár széket, egy fura kettős érzés lett úrrá rajtam. Hogy milyen vagány, ők ennyien összeverődnek és együtt bandáznak az alkalomra való tekintettel, együtt főznek, sütnek és kacagnak egy csomót, mi meg … hát sehol. Minket ide senki nem hívott karácsonyozni vagy szilveszterezni, ami nem csoda, hiszen a házigazdát mondjuk utoljára 5 évvel ezelőtt láttuk. Valószínűleg ha közelebb laknánk akkor nem lennék kirekesztődve és nekünk is ugyanúgy helyünk lenne a csoportosulásban, de jelenleg mi “kívülállók” vagyunk. Az is érthető, hogy a mi barátaink, P. és M, nem hívhatnak meg máshoz ünnepelni, na meg nem is tudják milyen elszigetelődésben élünk. Nem szoktunk sokat mesélni vagy panaszkodni arról, hogy egyre inkább “ketten a világ ellen” a mi életünk.

Az is igaz, hogy az idő nagy részében ez az egész jól van így. Mi “másképp” vagyunk összerakva, valahogy egyikünk se igényli túlságosan a sok ember társaságát. Mind a ketten nagyon jól ellennénk egy két közeli baráttal, akivel néha össze lehet ülni, de amúgy ez a nagy bandába verődés csak évente 1-2 alkalommal esne jól. Azonban a békés időszaknak ára van, nem lehet egy seggel két lovat megülni, nem lehet részese és nem részese lenni egy társaságnak. Az, hogy az ember egy “bandának” a tagja, az “befektetést” igényel, embereknek kell néha segíteni, együtt lenni, olyan alkalmakra is megjelenni amikor történetesen nincs kedved stb. Nagyon is “valamit valamiért” esetek ezek.


Hogyan alakultak így a dolgok?

Tegnap megkérdezték tőlünk  (a házigazda), hogy miért pont itt vettünk lakást, hogy ismerünk itt sok embert? Nem, nem ismerünk SENKIT. Így alakult, mert anno amikor már nagyon égetett, hogy kijöjjünk csak úgy tudtunk kutyástól kijönni ha megtaláltuk azt a helyet ahol lehettünk. Ez meg a ház volt. Ami 200km távolabb mint ahol az összes itteni ismerősünk lakott. Amikor a lakást vettük meg, még nem tudtuk, hogy a háznál való tartózkodásunk ilyen kurtán furcsán fog véget érni, hiszen akkor még nem is volt szó elköltözésről. Az eredeti tervekben inkább az volt, hogy maradunk ott és a szüleimet hozzuk ki pár éven belül a lakásba. Vagy kiadjuk bérbe és mégis van valamink. A rendelkezésünkre álló összegek meg simán “megoldottak” egy csomó gondot: hiába lett volna jó ötlet valamivel közelebb venni az általunk ismert népekhez, ha ott nem bírtuk kifizetni, vagy túl messze lett volna, hogy bejárjunk helyrepofozni. Fizetni valakit nem tudtunk volna, hogy rendbe tegye a lakásunkat, azt meg hogy a pénz elillanjon nem reszkírozhattam mert igen reális esély volt erre. Megvettük a LEGJOBBAT amit akkor és abban a pillanatban megvehettünk volt.

És még volt egy olyan elgondolás is, hogy nem akarunk túl közel kerülni a sok román ismerőshöz. Miért? Mert LEHÚZNAK. Minél többet vagy egy adott típusú ember társaságában, annál inkább elkezdesz hasonulni hozzá. Ez tény. Amikor “kórusban” mondják neked, hogy az amit csinálsz nem jó, egy idő után elkezded megkérdőjelezni a saját józan eszed, mert felmerül a kérdés, hogy “mindenki más hülye csak te nem vagy” ?  Nem  arról van szó, hogy lenéznénk őket, hanem egyszerűen arról, hogy ők MÁSKÉPP gondolják jónak az élet dolgait mint mi. Az összes ottani ismerős más okokból jött Spanyolországba mint mi, másban keresi a boldogságot és mást lát jónak. Ezzel nincs baj, mert én e tudom fogadni, de ők már sokkal kevésbé nézik jó szemmel, hogy mi máshogy akarunk boldogulni.


Különbségek

Alapvető életszemléletből adódó különbségek vannak. Ezen csoportosulásnak az összes tagja azért került Spanyolországba, mert otthon nem volt képes boldogulni, kevés pénzt keresett, nem talált semmiféle munkahelyet és kijöttek ide, elvállalni mindenféle, akármilyen munkát is, amiért valaki hajlandó volt fizetni.  Narancs szedés, építkezés, takarítás, beteg gondozás. Mindenki akit ismerünk, nagyon sokat és nagyon keményen dolgozik, sokszor igen kevés pénzért,  alig akad valaki akinek jobban menne a szekere.

Mi azért jöttünk Spanyolországba mert megszerettük az itteni hangulatot, a vidéket, az újdonságot a télen valamennyire hideg van, de azért egy  sima polár felső a “téli kabátom” és ugyanaz a sportcipő a téli cipőm, amivel nyáron is járok, mert vastagabbra nagyon ritkán lenne szükség itt ahol vagyunk. Mi nem munkát keresni jöttünk ide, és ha holnap átköltöznénk Portugáliába, akkor ott is lenne ugyanúgy munkám de ha Új-Zélandon kötnék ki, akkor ott is tudnám folytatni az egészet.  Ezt senki nem érti meg, nem tudják felfogni, hogy lehetséges. Nekünk se volt könnyű mert sokáig éhbérért dolgoztunk, nagyon sok órát. Ezért is mondom, hogy mi kilógunk a sorból mert ezt egyáltalán elképzelhetőnek tartottuk, kialakítottuk és most megvan, létezik. Fel nem fogható, hogy hogyan, de van. El nem magyarázható, mert hetekig kéne mesélni, hogy mit és hogyan kellett csinálni ahhoz, hogy ez megtörténjen, de most megvan. Értitek? MÁS. MI másak vagyunk, ők másak és ha oda kerülsz nagyon közel a máshoz, egy idő után a te másságod fogod kétségbe vonni, mert te vagy az egyetlen aki ennyire másképp csinálsz mindent. Te vagy akit NEM ÉRTENEK és te vagy az akit meg akarnak győzni, hogy belemenj olyasmibe amibe nem nagyon akarsz de ha nagyon sokszor mondják, szép lassan elhiszed, hogy az amit csinálsz, az egyszerűen “nem lehetséges”.


De miért pont itt???

Amikor a lakás vásárlásra készültünk, mindenféle szempontot mérlegeltünk, mindazok mellett, hogy az egyik szempont az pont az anyagi korlát volt.  De a távolság is meg volt beszélve. Tudtuk, hogy még mindig túl távol vagyunk hozzájuk, hogy a napi szinten lehessen tartani a kapcsolatot, bár 60km közelebb kerültünk. Azt hiszem az ideális távolság az “kevesebb mint egy órán belül” lenne, amikor nem vagy borzalmasan távol sem, de mégse vagy nagyon messze. Ellenben azt is tudtuk, hogy ha nem “próbálnak” állandóan meggyőzni mindenféléről, akkor meg úgy csináljuk a dolgainkat ahogy a legjobbnak látjuk, akkor úgy a nyereségünk, mint a vesztességünk a sajátunk lesz. Ha sikerül, akkor a mi sikerünk és akkor meg mindegy, hogy hol vagyunk, mert úgyis más lesz az életünk.  A mi álmaink között szerepel az utazás, a jövés menés, ha nem is a világ, de Európa felfedezése, ha nem is egészen, de valamennyire.

Apró meg nagy dolgok történnek velünk.  Mint mindenkivel. Csak épp MÁS SÍKON. És hiába is lennénk nagyon közel ezekhez az emberkékhez, egy csomó mindenről amit mi csinálunk  nem tudunk beszélni. Az én munkahelyem teljesen más mint az összes potenciális barátnő jelölt munkahelye. Hogy is meséljem el azt, hogy angolul csevegek 4 emberrel akik Kolumbia, Indonézia, Japán és Amerika között vannak???, soha nem találkoztunk, mégis csapat vagyunk, együtt dolgozunk és van, hogy 3x annyi pénzt keresek mint ők, a “rendes munkahelyükkel”, van, hogy negyed annyit sem, de ez ilyen. Én ezzel “játszom” és ezzel gazdálkodom. Nekem nincs fix fizetésem, másképp alakítok mindent az életemben…

Jó jóó, de mégis mit dolgozol?

“Honlapokat készítek” szoktam válaszolni, ezzel még tudnak mit kezdeni a legtöbben. Ja! Online shop? Ja persze, online shop. Kb itt véget is ér az érdeklődés mert tényleg mit lehet még erről beszélni? Őket nem érdekli a honlap, nem akarnak shoppot nyitni szóval a téma le van zárva.


Hogyan?

Lehet, valaki már rég eldöntötte, hogy én lenézem ezeket az embereket és azért nem akarok közöttük lenni, pedig nem. Legtöbbjüket  tisztelem és csodálom azért amit elvégzett, amibe belement csak azért, hogy ne kopjon fel az álla. Van ismerősöm aki öreg, hisztis nénit ápolt éveken keresztül, amibe szinte félig bedilizett mert kemény dolog az ilyesmi. Egyáltalán nem nézem le őt. De nem találom a közös szót velük, nem találom miről beszélgethetnénk amikor én reggeltől estig “internetbe” burkolózva élek, dolgozok és keresem a pénzt, egy olyan virtuális világon keresztül amit ők nem ismernek. Amikor NEKEM reális esélyen van arra, hogy egyre magasabbra kaparjam fel magam, hogy a sok munka végül felfele vigyen egy lépcsőn, míg ők, ugyanott fognak topogni, max nem az idős beteg nénit ápolva, hanem takarítva…

Hogyan tudom megmagyarázni bárkinek is, aki “normális” életet él, hogy az elmúlt 3 hónap alatt megvettük a hűtőt, tévét, párátlanítót, ablakokat és a mosogató gépet is, mert olyan jól ment ez idő alatt, hogy erre lehetősség volt, mikor ők 3 hónap alatt kifizették a számláikat? Hogyan magyarázzam el nekik, hogy ez tart amíg tart, de lehet olyan 2-3 hónap is amikor nem jön be semmi. Oké, muszáj volt mindenfélét megvenni, mert teljesen üres lakással kezdtük és az élethez szükségesek dolgok, de hamarosan eljutunk oda, hogy a pénz egy részét félre kell tegyük sötétebb napokra, amikor esetleg nincs úgy meló. Hogyan magyarázzam el azt is, hogy a munka mellett állandóan próbálunk okosodni, új dolgokról infókat keresni, olyan kérdésekben amiről ők csak a tévében hallottak, véletlenül a hírekben. És nyilván nem értik meg, fel se fogják és nehéz elmagyarázni amikor te is csak a negyedét érted vagy éppenséggel egy hétig kéne magyaráznod olyan más kapcsolódó  dolgokat amit úgyszintén nem értenek.

Hogyan mond meg azt, hogy “spekulálsz” egy domain névvel amiről kiderülhet, hogy a jelenlegi tulajdonosának többet nem kell? És megeshet, hogy hoz a te zsebedre kétezer eurót? Csak azért mert szemfüles voltál és kifizetted a tulajdonos helyett, miután az lemondott róla a 10 eurót? Hogyan magyarázod el, hogy olyan kérdések foglalkoztatnak hogy etikus dolog-e ez?  Mert mi van ha a domain tulajdonosa csak idióta és nem figyelt a leveleidre? Megbüntetem 2000-re mert van miből neki vagy rendes leszek és visszaadom a regisztrálási áron olyan embereknek akik nem tudják mi a domain név és a google-be írják be a www.eztacégetkeresem.com ahelyett, hogy a böngésző cím mezőjébe?  Szóval passz… inkább hallgatok mert a végén tisztára hülyének néznek.

Na mindegy, a lényeg amit akartam éreztetni, hogy MÁS az egész és mikor ilyen közös “interakciók” vannak, eléggé el vagyok veszve. Ráadásul nincs még az egyetlen univerzális téma a gyerek kérdés sem, amiről akár napokig lehetne beszélgetni. Max a kutyáról tudnék beszélni, de hát “az nem olyan” és őket nem érdekli az én kutyás dolgaim, ahogyan engem se igazán érdekel az ők gyerekes bajai.


Másnak lenni nem “olcsó”

Hazafele jövet kicsit csendesek voltunk a kocsiban. Én a fáradtságra is fogtam, mert estére már nagyon kiment minden erő belőlem. Előző héten nagyon sokat dolgoztam, aztán aludtam valamit, felébredtem, délelőtt nem volt időm pihenni szóval érhető volt a kimerültségem és a fáradtságom. Megérkezett a mikulás is, az meg általában egy két napig képes erősen letaglózni, olyannyira, hogy nagyon fáradtnak és erőtlennek érzem magam.  De a fáradtság mellett volt egy adag szomorúság is.  Azért mert nem tudom mivel javíthatnám ezt a helyzetet, hogyan Léphetnék túl a saját korlátaimon, hogyan oldjam meg, hogy közelebb engedjek és kerüljek emberekhez akikkel nincs semmi közös találkozási pontom azon kívül, hogy “elérhetőek”. Ez megint idiótán hangzik, mert nyilván lehetne találni valahogy valamilyen úton módon hozzám hasonlóakat, és valószínűleg majd jobban alakul ha jó sokáig együtt dolgozunk azzal a pár hozzám hasonló emberrel akik ugyancsak így dolgoznak. De ők nagyon mesze vannak így hiába a virtuális közelség és barátiság, a fizikai távolság az nem áthidalható vagy legalább is nem túl gyakran . Nem lehet átugrani délelőtt egy kávéra…


Hova merre?

Hogy hova visz minket az élet…nem tudjuk. Szeretek itt lakni és jó itt, de ha elkezd sokkal jobban menni a szekér, akkor költözhetek akárhova. Távolabb, közelebb, villába, házba, luxus lakásba,putriba. Akármi lehet és erre építek, erre alapozok mindent: hogy semmiről nem tudok semmit, hogy nincs biztonság és nincs több mint egy két éves” terv”, elképzelés de az is mind rugalmas, az is változhat.

Ők se tudják, csak nagyjából van egy elképzelésük ami sokkal de sokkal statikusabb mint a miénk. Ők nagyjából beazonosíthatóan ugyanabban a városban lesznek, ugyanazokban a lakásokban, ugyanazokkal a falakkal, sokkal “dobozoltabb”, sokkal statikusabb és kiszámíthatóbb életet élve. Mi elköltözhetünk 500km-re távolabb, más országba, más kontinensere, szóval én nem tudom… ideiglenesen vagy akár véglegesen is.. Miért ne? Mi kössön ide? Egy lakás? Ugyan már.. a lakás egy eszköz csupán.  Van hol lakni, és ha nem is fog sokkal többet érni, huzamosabb ideig megtartja az értékét, a pénz már rég elfogyott volna ha nem vesszük meg a lakást.


Következtetés

Nincs. Csak kevésbé hangulatosabb ünnepek vannak, kérdőjelek és idő intervallum ami között vagy jól érzi magát az ember vagy nem.Kérdések? Nincsenek. Még ha úgy tűnik, hogy lennének, kérdések nincsenek. Nem kérdem senkitől, hogy szerinte hogyan lehetne megoldani bármit is. Csak magamtól kérdezem de én egyelőre nem tudom a választ.