2018. szeptember 20.

Befejeztük a balkont

Befejeztük a balkont és szép lett. A fehér nagyon jó színnek bizonyul, nagyobbnak tűnik a balkon, pedig becs szóra nem toltuk ki a falát.  És nem csak, hogy nagyobbnak tűnik, de nem is forrósodik fel a fal több órás napsütés után sem. (a régi kék erősen forró volt délutánonként, besugározva a meleget a lakásba. Holnap hozok képeket.

Megérkezett a monitorom. Egy ÁLOM. Ilyen “ultra wide”, két ablakot simán egymás mellé tudok tenni, de mellette még van hely a zenének is. Eszméletlen. Na így már lehet dolgozni!!!  Nem kell kapkodni az ablakok között, egyszerűen csak egymás mellé teszem amit kell és rálátok mindenre.

Most azonban muszáj venni billentyűzetet is. Csak egy régi van, kb úgy szól mint egy traktor. A laptopnak sokkal csendesebb a billentyűzete, megszoktam, hogy nem ébrednek meg a szomszédok a heves gépelésem hangjára…

Festegettük a bútorokat. Hamarosan meglesz az éjjeliszekrény, ruhás szekrény, iroda bútor.

Felhívott a Vodafone. Hogy ajánlatot adjanak. Zember rövidre zárta: egyetlen dolog amérdekel azt úgy hívják optikai kábeles internet. ha azt hozod, keresd meg, az összevisza telefon, percek és tévé egyszerűen nem érdekel.

Bezáródik az ember lelke…

Egy ideje nagyon nehezemre esik blogokba megjegyzéseket írni. Valahogy nem érzem, hogy bármiféle címen is jogom lenne belekotyogni más emberek életébe. Szeretek blogokat olvasni, olyan mintha icipicit belesne az ember más sorsok mögé és onnan kicsillan egy kis élet… mint ahogy kinézek az ablakon és látom, hogy a egyik vagy másik szomszéd  lakásban megbillen a függöny, vagy valaki ruhát terít és próbálom elképzelni, hogy milyen lehet az élete. Általában nem tudom, mert csak a saját realitásom az amit ismerek, a saját tapasztalataim azok amelyek megadják az egész elképzelt történetemnek az alapját és az meg nem lesz hasonló sem a másik ember életére nézve.

A blogok érdekes jelenségek. Én soha nem gondoltam, hogy egy egy blog beszámol az egész történetről. Inkább csak pillanatképek, afféle virtuális polaroidok amit az ember megörökít majd a pillanat tovaszáll. Ahogy kiskutyáról kismillió kis ártatlan kép készül, és mindenki azt hiszi, hogy egy cukorbogárral van dolga mikor maga a sátán fia garázdálkodik a konyhában, szobában szétszedve mindent 🙂 Szerintem a blog is ilyen. Megfogja a pillanatot és onnan tovább az egész csak egy volt nincs történet.

Reflektálok mostanság az élet dolgain… milyen lesz öregnek lenni? Megérem-e egyáltalán az öreg kort? Miért nem akarok kutyát, hiszen imádtam Zebet és most sehogy se vagyok “hajlandó” meggyőzni magam, hogy egy kutya jó ötlet lenne. Ki kéne menni a házból. Nem szeretek kimenni a házból mert a kinti világ rohadt, ronda és tele van szeméttel meg szemét emberekkel. Itt jó, itt szép – nem a szó szoros értelmében- hanem inkább költői módon…  Félig meddig a virtuális világban élünk. És nekem ez nem fáj.

Azt tudom, hogy az emberek nagy része csak szörnyülködve tud beszélni arról, hogy ő meg a gyerekei több időt töltenek online mint beszélgetve és hogy ez mennyire rossz. Én meg úgy vagyok vele, hogy eh… a virtuális világ szebb és ha egy nap lehetővé válik az önmagunk feltöltése az internetre, én jelentkezni fogok 😀 önként. Képzeljétek el azt a tudás mennyiséget amihez hozzá juthat az ember. Mit nekem hús vér létezés mikor bittek meg bájtok formájában egy végtelen mennyiségű adatot, tudást, sok okos dolgot tud az ember virtuálisan magába szippantani. Az összes youtube “how to” videót, nyelvleckéket, gépek használatát, és egyéb okoskodásokat csak egyből a tároló kapacitásának a függvényébe magába tud szippantani.

Lesz-e valaha ilyesmire lehetőség? Kötve hiszem, hogy az én életem során lesz.

Halál… milyen kegyetlen dolog ez. Eszembe jut az a barátunk aki mindjárt 3 éve meghalt. Hogy mennyire “kiesett” mindenből, hogy akármennyit szenvedett  és bár nincs elfelejtve, azért egy kicsit mégis… mégis az “élet megy tovább”. A felesége új élettársra talált. Aminek kimondhatatlanul örvendek, nagyon rendes csaj, igazán megérdemelte a kis boldogságot azok után amin keresztül ment a férje mellett. De valahogy elszomorodva veszem tudomásul, hogy az aki meghalt az már csak emlék és nem részese a mindennapoknak. Nem gondol rá az ember , nem mérgelődik vele, nem veszekszik vele.

……………