2018. október 31.

Pénteken valami 2 órával korábban indultunk itthonról, biztos ami biztos alapon. A Valenciába tartó autópályák gyakran dugulnak el, attól tartottunk, hogy péntek délután hangyaboly lesz erre fele. Nem volt.  Kikerestük azokat a közeli utcákat ahol ingyen lehet parkolni és végül nagyon szuper helyet találtunk a kocsinak, egy bazi nagy iskolának tűnő épület mellett.  A busz időben megérkezett és innen csak 6 személy utazott. Madridban még felvett 1 embert.

A buszon volt egy kellemetlen meglepetésünk, miszerint a lefoglalt “speciális” hely a legostobább hely volt az összes közül… soha többet nem foglalok helyet, mert nem éri meg. Az “első széket” reklámozták, de kiderült, hogy lófaszt, mert az a második szék sor, és pot-sofőr használja a legelső széket… a támlákat erősen hátra tolta, így a mi “spéci” székünk kibaszottul kényelmetlenné vált. Ráadásul nem volt USB port sem. Most épp harcolok velük, hogy adják vissza a pénzem ezért az extra helyért, de nem tudom mennyire járok majd sikerrel.

Az éjszakai busz hátránya, hogy jövet menet nem látszik a táj, de valamit valamiért. Sikerült aludni a buszon, a sofőrök nyugisan és egyenletesen vezettek, az út szinte végig üres volt. A szék foglaláson kívül elégedett vagyok a busszal.

Már nagyon közel voltunk Lisszabonhoz amikor kezdett kivilágosodni és az első látvány a lenyűgöző Vasco Da Gama híd volt. Próbáltunk fényképeket készíteni, de semmi se látszik 😀 de elhihetitek, hogy ez a 17 kilométeres híd igazán szuper látvány.

Nem sokkal ezután megérkeztünk az Oriente állomásra.  Itt is tipikus “bürokratikus ostobaságokkal” van megtűzdelve minden. Mert valami idióta kitalálta, hogy a “Lisbon card” az csak 3 helyen vásárolható meg, de természetesen itt ahova megérkeztünk és ahova rengeteg más turista busz is megérkezik nem… így első utunk a Metró fele vezetett, ahol rögtön “megtaksáltak” 4 euróval a 2 metró jegyért. Elmentünk a reptérre, ahol kezünkbe kaptuk a bizonyos kártyát és kezdődhetett a kaland.

Több elképzelésünk volt: szombaton a városban lézengeni, kihasználni minden kártya nyújtotta lehetőséget, bemenni múzeumokba, használni a tömegközlekedést és megnézni minél többet, és másnap elmenni Sintraba és megnézni a kastélyt illetve a repülőgép múzeumot.  A második megoldást választottuk, miszerint első nap mentünk Sintrába, megnéztük a kastélyt és a múzeumot, majd másnapra halasztottuk a  Lisszaboni látogatást. Mivel nem tudtuk hogyan működik a portugál tömegközlekedés, nem akartunk vészesen távol lenni a hazafele tartó busztól, ez volt az értelmesebb megoldás, annak ellenére, hogy így a kártyát csak félig tudtuk kihasználni de még így is megérte.

A sintrai vonat állomáson tömegesen állnak a tuk-tuk sofőrök, a turista buszok és mindenki aki a turisták hátán akar megélni, de mi a gyaloglást választottuk. Nem a mi zsebünknek képzelték el a tuk-tuk árakat. Hat személyre pl. 2órás tuk-tuk-ozás 95 euróba kerül. Ez volt a legszimpatikusabb 😀

Merész ötlet volt a gyaloglás , ugyanis a Pena kastély jó magasan fent van a domb tetején.  De  mi bátrak, erősek és vakmerőek voltunk így addig csörtettünk mindenféle macskaköves úton amíg a kastélyhoz érünk. Kissé kifulladva ugyan, de töretlenül.  Legközelebb azonban majd valami turista buszt választunk mi is, valószínűleg ilyen “hop on hop off” akármit hogy minél több érdekességet lássunk, de nekem így is nagyon tetszett az egész.

A  kastély csodálatos, de szerintem túl szép, túl érdekes és nagyon borzalmasan el van árasztva turistákkal.  Nem csoda, hiszen mi is minden áron ide szerettünk volna jönni… Sajnálatos módon ez az a tipikusan “once in a lifetime” látogatás, mert a túl sok ember kellemetlenné teszi a helyet, másodszor már inkább apróbb de élvezetesebb dolgokat szeretnék megnézni.  Nem is akarok bele gondolni, micsoda bolondulás van erre fele nyáron, igazi szezonban ha most ez a bolondéria volt.  A kastély kertjébe és a kastélyba két féle belépőt lehet venni, kb 15 euró/ személy a jegy (7.5 ha csak a kertet akarod meglátogatni és a kastélyt kintről lehet megnézni).  A kertet ezen esetben nem tudtuk igazán élvezni, nagyon kevés idő volt rendelkezésünkre és mire befejeztük a kastély látogatást a nagyon erős szél miatt lezárták a kert összes sétányát.

 

A kastély maga mesebeli… játékos meg komoly, színes és tarka meg díszes de valahol mégsem giccses, hanem inkább “huncut”.  A kastélyon belüli kiállítás is nagyon szép, elképesztően aprólékos faragott bútorokkal van tele, nagyon de nagyon aprólékos festett üvegek vannak, olyan, hogy csak bámul az ember, hogy mégis HOGYAN készítették el ezeket olyan sok évvel korábban…  Megérte megnézni, csak ne lennének olyan sokan.

Innen lefele indultunk, gyalog természetesen. A szél majd elfújt a lábunkról. Sajnos a Quinta da Regaleira túl messze volt ahhoz, hogy meglátogathassuk, de gond egy szál sem, ide még tuti megyünk, én egészen beleszerelmesedtem Portugáliába 😀

A Sintra városból átvonatoztunk egy állomást a Portal de Sintra fele, ahol  mázlinkra gyorsan megtaláltuk a Mafrense buszt  (Mafrense  honlapja teljesen használhatatlan, de az app egészen jól kiadja a buszjáratokat…) ami pont arra ment amerre nekünk kellett. A Lisbon Card-hoz adott útmutatót felejtsétek el.  Ott csak annyi van felültetve, hogy a PÊRO PINHEIRO fele tartó buszra kell felszállni,  de az, hogy a FAÇÃO nevezetű településen le kell szállni már nincs semmi írva. Még jó, hogy megkérdeztük a sofőrt… (aki történetesen tudott angolul). Ő megnyugtatott, hogy megfelelő helyen letesz és majd elmagyarázza merre kell menni. Így is volt. Nagyon könnyen megtaláltuk a Museo do Air -t.  Úgy néz ki csak mi voltunk az extrém turisták akik gyalog-illetve városi busszal közelítettük meg a helyet 😀

A múzeumot sajnos futólépésben tudtuk csak megnézni, de így is megérte. Fantasztikus repülőgépeket láttunk – mindkettőnknek nagyon tetszett! Legközelebb még megyünk ide, valahogy úgy hogy kicsivel több idő legyen megnézni ezeket a gépezeteket.

A múzeum látogatás végén visszaértünk a korai buszhoz, majd vonattal vissza Lisszabon központjába, már amennyire közel a metróval megsaccoltuk a helyet, bejelentkezni a szálláshelyre. Itt megjegyzem, hogy a google maps néha nagyon hülyén tudja a dolgokat, nem mindig érdemes hallgatni rá. Ez pl. 2 állomással korábban rakott le, aminek eredménye két kilométeres gyaloglás volt. Másnap láttuk, hogy van sokkal közelebbi állomás… (kb 600 méter) a másik irányból.

Fél kilenc lett mire megérkeztünk, és már annyira fáradtak voltunk, hogy nem mentünk sehova. Vacsoráztunk és utána aludni tértünk.

A szállás…. khm, hát ezt inkább úgy jellemezném, hogy felújítás alatt levő trehány munkás szállás. Az ágy tényleg tiszta volt, nem volt büdös – de kb itt meg is húzhatom a vonalat a pozitívumokkal.  Javaslom, hogy soha ne menjetek a “Come Inn Lisbon Estefania” nevű szállásra és ne legyetek olyan maflák mint én, hogy elnézitek a visszajelzéseket 😀 – mert többen megírták már, hogy szar a hely. Legközelebb tuti körültekintőbbek leszünk a foglalásnál és minimum 7 pontos visszajelzésekkel rendelkező szállásoknál kezdjük.

A Lisbon kártyánk csak 24 órára volt érvényes – bummer – így nem tudtuk teljesen kiélvezni az általa adott lehetőségeket, de legalább mindketten láttunk valami olyasmit amit nagyon szerettünk volna látni.  Reggel még lehetőségünk volt kb egy órán keresztül utazni, így gyorsan felugrottunk a metróra, azzal elmentünk egy olyan állomásig ahonnan vonattal tudtunk kimenni egészen a Belem toronyig.

A torony és az Oriente állomás között gyalogosan 18km -t mutat a térkép.   A toronytól visszafele indultunk, “amíg a lábunk bírja” alapon, és menet közben a közeli látványosságokat megnéztük. A terv volt, hogy amíg az idő engedi (vagy a lábunk bírja…)kóválygunk, majd ha muszáj, felülünk a vonatra ami az állomásra visz.  Ízelítőül pont eleget láttunk: már most vissza vágyok ide. Én aki utálom a nagy városokat, alig várom, hogy visszamenjek és ha lehet akkor kicsivel több időt töltsek itt. Úgy egy hetet. De ha három hónap, azt se bánnám.

Végül gyalogosan érkeztünk meg az Oriente állomásra,  ahol ittunk egy kávét és végül felültünk a buszra. Hazafele jövet igen jó helyet találtunk, ugyanis elég szemfülesen a legutolsó szék soron foglaltunk helyet azt remélve, hogy más nem akar majd oda ülni. Végül én szinte végig kinyújtott lábakkal tudtam szundizni, igaz, hogy a hátamba beállt a biztonsági öv csatlakozója, de mégis jobb volt mint ülni.